Kézinyár : Csendes-ülős. Pattogós   A kézilabdát szeretők és ismerők tudják, hogy bár a bajnokságok szünetelnek, élet nyáron is van. Erre jó példa az a - szinte egész nyáron tartó - tábor sorozat, mely idén ünnepelte 10. születésnapját. Kézinyárnak hívják, Keszthelyen rendezik, mégse azért jönnek ide a fiatalok, hogy önfeledten szórakozzanak hasukat süttetve a homokos parton. Körülnéztünk. Négy óra vonatozás után, mely felét a Balaton vízének bámulásával töltöttük, kezdünk felocsúdni. Keszthely egy csendes, nyugodt, igazi polgári város. Előzékeny sofőrök, segítőkész helybeliek és külhoniak. Ám a nyugalmas hétköznapokat immár hatodik éve töri meg hétről-hétre ötven-hatvan, a kézilabdát szerető fiatal. És itt most ne azokra gondoljunk, akik a reklámokban szerepelnek, drága kocsikban szaladgálnak és az edzések után autógrammokat osztogatnak. Gondoljunk azokra a - jó esetben is csak 18-19 éves - fiukra és lányokra, akik akár 40-50 mérkőzést is lejátszanak egy szezon alatt, mégse hallunk róluk tévében, rádióban vagy épp újságban. Ha pedig mégis, akkor jön egy olyan hír, hogy ez vagy az a csapat csak azért játszat fiatalokat, mert nincs pénze. Ami lehet igaz. Ám mégis el kellene gondolkoznunk azon, hogy ha folyamatosan külföldről hozzuk az utánpótlást, akkor meddig kérhetjük számon válogatottainkon az arany és ezüstérmek elmaradását a világversenyen. Sajnos úgy tűnik, sok sportághoz hasonlóan a kézilabdában is kezdünk abba a hibába esni, hogy megfeledkezünk azokról a fiatal tehetségekről, akik a jövő nagy átlövői vagy épp kapusai lehetnének. És nem csak a média gondolja úgy, hogy nem kell róluk tudomást venni, hanem egyre inkább a szakma is. Ez utóbbit orvosolja valamennyire a keszthelyi tábor, ahol kisebb csoportokban több száz fiatal tehetség fordul meg egy nyár alatt. Jó látni. Látni, hogy ennyi fiatalt érdekel ez a sport. És hogy van lehetőségük. Bár nem nagy összefogással, hanem szinte csak egy csapat szakmai stábjának köszönhetően, ám mégis van. Mikor beléptünk a csarnokba, ahol épp körmérkőzéseket játszottak, örömteli volt a látvány: rengeteg fiatal egy helyen. Épp a tábor legfiatalabb generációja volt pályán, mikor Galambos Attila, az MKB Veszprém serdülő csapatának edzője, nem utolsósorban a Kézinyár elkötelezett híve és szervezője fogadott minket. Úgy éreztük, nincs szükség kötelező körökre, beszélgetésbe elegyedtünk. Attila mesélt. A múltról, önző városról, jelenről, reményekről, okokról. Kiderült. Talán minden nem, de a lényeg igen: egy olyan tanár számára, aki elkötelezett híve a kézilabdának, felüdülés ez a tábor. Felüdülés, hiszen aki itt van, nem kényszerből érkezik. A játék öröméért és azért a hangulatért, amivel – ahogy Attila is fogalmazott – „meg szeretnénk adni a gyerekeknek azt a mentális lökést, ami végigviszi őket az alapozáson, majd a bajnokság egészén. Fizikailag kevés erre a hat nap. Viszont mentálisan elég lehet arra, hogy sikerélményekkel és jókedvvel telve térjenek haza a táborlakók.” Persze az önzetlen játékszeretet mellett azért vendéglátónk keze is – ahogy mindenkié – kicsit húz maga felé, s nem is titkolta, hogy igen, ez a tábor arra is jó lehet, hogy az igazán kiemelkedő játékosokat meghívja egy veszprémi táncra. Bár saját bevallása szerint más csapathoz is bőven jut innen pályakezdő. Csalódás? Igen. Egy tábor, legyen az bármilyen szakmai és kemény, mégis remek hely arra, hogy megismerkedjenek emberek. Például a fiatal kézilabdázók. Az egyik játékos mesélt nekünk. Nem magáról, nem a mostani táborról. Egy előzőről. Elmesélte, hogy az egyik mostani csapattársa pont egy évvel ezelőtt, itt, csalódott. Persze pozitívan. Mostani csapatában. Azóta pedig már klubtársak. No és idén már együtt érkeztek a Kézinyár hat napos szaunájába. Mert bizony meleg van, és ahogy a csarnoklakók fogalmaznak, „bármilyen jó is a hangulat, ha lábat akarnánk lógatni, nem ide jönnénk. Ez biztos”. Teljesen megértem őket. Napi legalább két edzés elég ahhoz, hogy a csábítóan közeli vízpartra is nemet mondjon a lélek. Értékek: kettő pont nulla. Öt ember egy válasszal: „jó a hangulat, remek a társaság”. Ennyi a reakció, akárkit kérdezünk meg arról, hogy miért jó itt lenni. Persze a következő mondat szinte mindig ugyanaz: „ja, és kézilabdázunk”. Ezt jó látni. Kicsik és nagyok, amatőrök és igazolt játékosok. Egy vélemény, egy egység. Még azok is, akik szeptembertől júniusig rivális csapatokban játszanak. Ha ennyire egybehangzó valamiről a vélemény, akkor megfordul az ember fejében: tényleg ennyire jó? És igen, mondhatni egy nap alatt láthattuk: valóban élvezik a kemény edz éseket, a körmérkőzéseket és egymást a keszthelyi tábor lakói. Ám nem csak jól érzik magukat, hanem hajtanak is. Nomeg együtt éreznek. Bár a lányok itt is csak lányok maradtak… Küzdelem, akarás, kiborulás. Ha az ember egy nap alatt legalább 4-5 mérkőzést lejátszik – legyenek azok csak tizenöt percesek is – elfáradhat, kiborulhat. Mindkettőre láttunk példát július 13-án. Ám ezek olyan kiborulások, olyan fáradtságok, melyeket jó látni. Jó látni, hiszen mikor mondjuk, hogy egyik vagy másik csapat kapusa azért csapkodja a kapufát, mert jobban akar védeni, vagy épp azért sírja el magát egy tét nélküli edzőmeccsen 15-16 évesen, mert éppen nem védte ki a mérkőzés utolsó (mindent eldöntő) gólját, akkor megnyugszik kicsit az ember. Látja ugyanis, hogy lesz még olyan – mikor a mostani neves játékosaink visszavonulnak – aki bizonyítani akar.  Persze azt csak remélni tudjuk, hogy azok, akik a Kézinyár körmérkőzésein tizenévesen most még csak elsírták magukat egy hiba, egy rossz védés után, jövőre, két év múlva vagy később fényes medálok átvételekor, a magyar himnuszt hallgatva sírják el magukat egy olimpián.