A  "KÉZINYÁR" vendége-BARTALOS BÉLA


- Hol találkozott először a sportággal?

- Az általános iskolámban a testnevelő tanárom honosította meg a kézilabdát. Ott ismerkedtem meg az alapokkal. Utána Székesfehérvárra kerültem a József Attila Gimnáziumba, ahol a tanárom iskolai feladatai mellett egy NB II-es csapat edzője is volt. Ő erősködött, hogy járjak edzésre, de én az első két évben nem akartam menni, mert a tanulást fontosabbnak tartottam a kézilabdánál. 16 éves koromtól viszont rendszeresen lejártam edzeni.

- Miért a kaput választotta?

- Hogy őszinte legyek, erre nem emlékszem, talán először azért, mert abszolút nem féltem a labdától, aztán ott ragadtam a kapuban. Nekem az a két év, amíg még a gimnáziumba jártam nagyon nagy kiképzést jelentett, mert a testnevelés órákon mindig lent voltam, az osztályok pedig jöttek és csak lőttek és lőttek nekem. Utol kellett érnem magam, mert 16 évesen kicsit későn volt elkezdeni a kézilabdát. Ráadásul mindenképp jól kellett szerepelnem, mert a megyei első osztályban játszó csapatunk, a VT Vasas NB II-es osztályozóra ment. Az osztályozó előtt pár héttel azt írták, hogy nagyon jó a csapat, de egy igen rutintalan kis fiatal kapusa van, és emiatt nem fognak feljutni. Én olvastam ezt a cikket, és azt mondtam: az nem lehet, hogy azt írják, hogy azért nem jutunk fel, mert én gyenge vagyok! Ilyen a mentalitásom. Amikor tudom, hogy valamit meg kell csinálni, akkor nem létezik számomra az időtényező. Akkor is napi 12-14 órát töltöttem a kapuban. Az osztályozó után azt írta az újság, ha nem Bartalos a kapus, akkor biztos nem jutnak fel. Ezt tette az az újságcikk, de én élveztem a helyzetet. A későbbiekben is sok ilyen jellegű írás paprikázott fel, és arra erőltetett, hogy minél jobban figyeljek oda, és mindent tegyek meg a jó szereplés érdekében.

- Milyen klubokban szerepelt? Hogyan került a válogatottba?

- Székesfehérváron voltam katona, ezért a Szondy SE-hez kerültem, majd ott is maradtam tíz évig. Akkor került fel a csapat NB I-be. Nagyon szerettem a várost, nem is akartam elmenni, de jött egy olyan jellegű probléma, amit helyben nem lehetett megoldani, ezért Tatabányára igazoltam. Ott játszottam négy évig, majd a végállomás Veszprém volt, itt fejeztem be játékos pályafutásomat 1984-ben. A Szondy játékosaként lettem először válogatott, 1970-ben voltam először világbajnokságon. Harányi ezredes, a második hadsereg hírfőnök parancsnoka szólt Albrecht edzőnek: Próbáld már meg, hogy mit tud ez a gyerek! A két sztenderd kapus mögött Bodó Lacival versenyeztem a kiutazásért. Albrecht Bodó Lacit favorizálta, ebben semmi logika nem volt, mert nálam ő négy évvel volt idősebb és a két sztenderd kapus is fiatalabb volt. A szlovákok elleni mérkőzés második félidejét kaptam meg a bizonyításra. Úgy kezdődött a szereplésem, hogy a félpályáról érkezett egy lövés, én már azt néztem, hogy hová indíthatok, de közben bement a labda a lábaim között a kapuba. Ettől a pillanattól kezdve azonban minden megváltozott. Három góllal vezetett a félidőben a szlovák csapat, ezzel a góllal négy lett közötte. Mindenki a fejét fogta. Aztán az egész játékrész alatt összesen három gólt kaptam. Szemes Laci bácsi, az akkori főtitkár a meccs után helyből átugrotta a pályát a nézőtértől elválasztó kordont és önfeledten kiabált! Akkor már tudtam, hogy nem lehet nagy gond a kiutazásommal. 1972 után jöttek az igazán nagy megmérettetések, és 1974-től következett az a tíz év, amikor mindig a nevemmel kezdődött a magyar válogatott összeállítása.

- Háromszázhatszoros válogatottság, három olimpia, négy világbajnokság, világválogatottság. Lenyűgöző teljesítmény!

- Igen, sajnos csak három olimpia, a negyedikről (Los Angeles) közismert okok miatt maradtunk le. Ott biztos érmes lettem volna. Már leosztották a két csoportot, és mi abba a csoportba kerültünk, amelyikben olyan csapatok voltak, akiket abban az évben több mint tíz góllal vertünk meg. Döntőt játszottunk volna. Arra az időre érett be Faludi Mihály munkája. Határozott és kemény edző volt. Fél éveket töltöttünk edzőtáborban, csak így lehetett utolérni a világot.

- Melyik mérkőzésére emlékszik vissza a legszívesebben?

- Nagyon nehéz erre válaszolnom. Volt olyan meccsem, ahol tizennégy hétméteresből tizenkettőt fogtam meg. Ilyen jellegű meccseket tudnék sorolni, vagy amikor a németeket 12-11-re vertük meg a világbajnokságon. Több német meccs is emlékezetes. Én a pályafutásom elejétől fogva úgy jártam végig a világot, hogy jegyzeteltem a fejemben. A mai napig egyetlen telefonszámot nem tudok megjegyezni, de mindenkiről tudom azt, hogy hová fog lőni, hogy mikor mit fog csinálni. Ennek azért van jelentősége, mert ha egy játékos bajban van, mindig azt lövi, amit a legjobban tud. Nekem egy feladatom van, hogy azt tudjam, hogy mi az a legjobb, amit ő tud. Csak ezt kell megtanulnom, s attól a pillanattól kedve ő a kezemben van. A kézilabdában az észlelési idő 14 méteren van, tehát, ha 14 méterről valaki ellövi a labdát, akkor meg tudom fogni, de 14 méterről senki nem lő kapura. Ha nincs tökéletes összhang a védelemmel, ha a kapus nem tudja mi a feladata, nincs felkészítve arra, hogy ne a védők mögé bújjon, hanem azt a sarkot védje le, amit neki védeni kell, akkor lehetetlen, hogy labdát fogjon.